Emlékeim ( részlet)

Ahogy telnek az évek, az ember egyre többet emlékezik, újra és újra átgondol régi emlékeket, sok mindent megbán, és ahogy egyre bölcsebb, tapasztaltabb lesz, már azt is tudja mit kellett volna másképp csinálnia.

Mostanában sokat gondolok a gyerekkoromra, az én drága nagyszüleimre, a kertre, a régi tornácos házra a zsalugáteres ablakokkal, a tornác végére, ahol tavasszal nyíltak a lila orgonák, és ahová gyerekkoromban oly sokszor elbújtam az orgonák dús lombja mögé álmodozni, vagy éppen hallgatni az esőcseppeket. Ha orgona illatot érzek, még ma is az az érzés kerít hatalmába.

Az óriási nagy gyümölcsös kert,  tele volt gyümölcsfákkal a  közepén végig egres bokrokkal, a kerítésnél rengeteg, sűrű málnabokrokkal. A kert közepén almafa, amin nyár elején mindig óriási aranyszínű  almák teremtek, és amit nagyapám mindig a kalapjában kínált nekünk. A kert négy sarkában égig érő körtefák, amit még a dédnagyapám ültetett, egyik közülük mézes körtét termett. Ezen kívül még több meggyfa, szilvafa és almafa volt a kertben.

Az egész kertben sejtelmes fények voltak, a kert legvége olyan messze volt, hogy féltem egyedül hátra menni. A térdig érő selymes fű simogatta a lábszáram és valami földöntúli fény ragyogott mindenhol. A csendet szinte tapintani lehetett, csak egy-egy kotkodácsolás, szekérzörgés vagy a déli harangszó zavarta meg. Erre a kertre én úgy emlékszem mint egy gyönyörű, titokzatos, elvarázsolt helyre.

Gyerekkorom pár évét Székelyföldön, a nagyszüleimnél töltöttem, a húgommal és az öcsémmel együtt.  A szüleim nagyon hiányoztak, de gyakran meglátogattak. Amikor elmentek mindig megszöktek előlünk, gondolom azért, hogy ne sírjunk utánuk vagy inkább, hogy ők ne lássanak sírni minket.

A tél székelyföldön mindig nagyon hideg volt, gyakori volt a mínusz harminc fok is. Óriási volt a hó, csillogott a szikrázó napsütésben, és mi ahogy vettük a levegőt, az orrunk összefagyott. Az utcában a gyerekek szinte egész nap kint szánkóztak az utcán, a dombokon.

A szánt húzó lovakon csengő volt, és amikor a házunk előtt elhaladtak, a csengő hangja összekeveredett a lovak patazajával.  Bent a meleg szobában, ropogott a tűz a kályhában,   nagyapám mindig vigyázott, hogy ki ne aludjon, és be kell látni, hogy nagy élvezettel csinálta.  „Csak meg ne fázzanak ezek a leányok” mondta mindig.  A sparhelt szélén, télen mindig ott volt egy - két alma, amitől finom illat terjengett a házban. A nagyanyám, finom menta teát főzött, amit nyáron a kertünkben szedett, és mézzel édesített.

Emlékszem a télen kiterített, megfagyott ruha illatára.  A   tornácra terített,  télen csontkeménnyé fagyott ruhát, mikor leszedte nagyanyám a szárítóról és behozta, mi gyerekek talpra állítottuk a nadrágot, harisnyát és nagyokat nevettünk. 

Emlékszem egy karácsonyra, hét-nyolc évesek lehettünk. Édesanyám vitt minket nagyanyámékhoz. Szenteste érkeztünk késő délután és már sötét volt. Akkoriban minden este elvették a villanyt, az sem számított, hogy karácsony volt. Akkor tiltott ünnepnek számított.  Amint mentünk fel a lépcsőn és megláttuk az ablakon keresztül a karácsonyfát, az égő gyertyákkal, maga volt a csoda. Bementünk a szobába, és ott volt!  Plafonig ért,  telis-tele volt gyönyörű, fényes, piros almával, aranydióval és keksszel. A fenyőágakon  fehér vatta volt, mintha bent is esett volna a hó. És az illat, ahogy a fenyő, az alma, sütemény és töltött káposzta illata összekeveredett a karácsony hangulatával, a gyertya fénye, ahogy táncolt a falon, a tűz ropogása, minden varázslatos volt, és megismételhetetlen.

A tánc

Ujfalusi Edit

A TÁNC

Az év utolsó napja volt, az egész város készülődött. Az emberek várták az éjfélt, hogy jókat kívánhassanak egymásnak, és legalább egy percig biztosak legyenek abban, hogy az újévi fogadalmaikat betartják, és a következő évben végre boldogabbak, egészségesebbek és szabadabbak lehetnek. 

A fiatalok jókedvűen és izgatottan siettek a barátaikhoz, kezükben pezsgővel, süteménnyel.

Házibuli készülődött, egymás után érkeztek a vendégek, egyre jobb lett a hangulat, lassan egy talpalatnyi hely sem maradt a táncra kijelölt szobában. Aki nem fért be, megpróbált a konyhában bekapcsolódni a világrengető beszélgetésekbe. A fiú és a barátai az asztal körül ültek, és egymást túlkiabálva, vitatták az élet nagy dolgait.

Egyszer csak kinyílt az ajtó, és belépett a lány. Zavartan körülnézett. A fiú várta már, hozzálépett, és rámosolygott.

- Tehát eljöttél. Már nagyon vártalak.

- Megígértem, hogy eljövök. Táncolunk? – kérdezte a lány, és visszamosolygott a fiúra.

Ugyanazzal a vonattal utaznak reggelente, egy idő után már üdvözölték egymást, mint régi ismerősök. Szokásukká vált, hogy a második vagonba szállnak be, és lehetőség szerint egymás mellé ültek. Ezután némán nézték egymást. Pár nappal később a fiú, megkérdezte a lányt, nincs-e kedve elmenni vele a szilveszteri mulatságra.

A lány igent mondott. És most együtt vannak.

Nemsokára éjfél lesz. Mindketten érezték, hogy valami rendkívüli történik velük. Az óra megkondult egy, kettő, három… tizenegy, tizenkettő. Éjfél van. Boldog Új Évet! - kívánta mindenki a közelében levőknek, Boldog Új Évet! Aztán folyt tovább a tánc, az ital, bennük meg nőtt valami, ami egyre jobb, tisztább, boldogabb lett.

Egyszerre csak összenéztek, megfogták egymás kezét,  kimentek az előszobába, megkeresték a kabátjukat, és leszaladtak a lépcsőn. Az utca akkorra már elcsendesedett, itt-ott lehetett hallani a lakásokból kiszűrődő zenét, hangoskodást. Esett a hó. Nem beszéltek, csak mentek kéz a kézben. Egy lakásból gyönyörű zene hallatszott. Egymásra néztek, és megint elkezdtek táncolni. A lány a fiú nyakába fúrta a fejét, behunyta a szemét, átadta magát a pillanatnak. Csak húsz éves volt, de tudta, hogy ez az a pillanat, ami lelke legmélyebb rétegébe vésődik, s mindig ott lesz, legbelül. Körülöttük a hópelyhek is táncba kezdtek, repkedtek jobbra-balra a zene ritmusára, majd a földre hullottak testvéreik mellé.

A fiú szorosan ölelte a lányt, érezték egymás testének minden porcikáját, érezték, hogy eggyé válnak, egymásba olvadnak. A zene csak szólt, hangosabban, akaratosabban. A hópelyhek körülölelték őket, forogtak körbe-körbe, gyorsabban egyre gyorsabban.

Csak ők ketten és a hópelyhek léteztek. Lábuk már nem érte a talajt, felemelkedtek.  Szívük lángra kapott, izzott.

A hópelyhek ettől, mint megannyi könnycsepp, hullottak alá.

Elhallgatott a zene. Késő lett. A vendégek elfáradtak, hazaindultak, még egyszer boldog újévet kívánva egymásnak, elköszöntek.

A lány és a fiú kinyitotta a szemét, megint látták maguk körül a hópelyheket, az utcát, hallották a házakból kiszűrődő zajokat. A fiú hazakísérte a lányt, és még pár hónapig szerették egymást.

Aztán eljött egy nap, amikor a fiú azt mondta, többé nem találkozhatnak. A lány úgy érezte, meghal egy kicsit, de a lelke mélyén ott volt a pillanat. És őrizte hosszú éveken át. Azt hitte, a fiú elfelejtette.

Eltelt huszonöt év. 

És egy nap a nő levelet kapott. A férfi írta. Annyi állt benne: emlékszel?

Angyal szívecskével

Ujfalusi Edit

ANGYAL SZÍVECSKÉVEL

Szótlanul mennek egymás mellett, nagyon fázik, szinte ki sem látszik a kabát gallérjából, nedves, hideg téli idő van. A lelke is fázik, vacog, megint érzi, azt a rettenetes dühöt, nem is a férje, hanem saját maga iránt, maga iránt mert gyáva. Szeretné megkopogtatni saját koponyáját, hogy:

 - Halló, ébresztő! Itt az idő lépni valamit, mert ha nem, életed hátralévő része így fog letelni.

Csinos, negyvenes évei elején jár, de fiatalabbnak néz ki, a férfiak meg is fordulnak utána az utcán. Szeret tükörbe nézni, fontos neki, hogy szép és ápolt legyen.

Férje sokkal idősebb, már régen megromlott a házasságuk, túl sok sebet hordoznak, amiket nem tud elfelejteni, sem megbocsátani, de lehet, hogy nem is akar, egyelőre nem. Nem tud. Egyszer egy plébános azt mondta neki, hogy a megbocsátás csak a harag és a düh után jön, először haragudni kell. De vajon meddig tart a harag? Örökké vagy egy pár évig?

Villamoson utaznak, hangversenyre mennek, utána egy kicsit könnyebb lesz, a zenétől mindig erőre kap, és a lelke is megnyugszik.

Némán ülnek egymással szemben, érzi, hogy akarata ellenére egy könnycsepp végig folyik az arcán, ha sírnia kellett soha nem tudta visszatartani, akkor, muszáj volt sírnia.

Régebben, néha este, amikor a férje átölelte, sokszor érezte, hogy sírnia kell, olyankor csak nyelte befele a könnyeit. Némán is lehet sírni, de olyankor megfájdul az ember torka, szúr, és gombóc marad benne.

A harmadik megállónál felszállt egy nagypapa az unokájával, egy hét-nyolc éves kislánnyal, látszott rajtuk, hogy szegények, az is lehet, hogy hajléktalanok, de mindketten ragyogtak a boldogságtól.  

Velük szemben álltak meg, a kislány szorította a nagypapája kezét, a másik kezében szorongatott valamit, rá-ránézett, hogy megvan-e.

Aztán a kislány meglátta őt… belenézett szomorú szemébe, hozzá lépett, és átnyújtotta a kincset: egy lila műanyag szívecskét. Hirtelen nem is tudta, hogy mit szóljon… miután felocsúdott, odalépett a kislányhoz, és azt mondta:

 - Gyönyörű ez a szívecske, de nem adhatod nekem, ez a tied, tessék, visszaadom.

A kislány rámosolygott, finoman eltolta a kezét, és azt mondta:

- Nem, legyen a tied, neked adtam.

Ő csak ennyit mondott:

- Köszönöm, nagyon köszönöm – és puszit nyomott a kislány arcára.

Arra gondolt, hogy csoda történt, egy jelet kapott, igen biztosan egy jelet, hitt benne, és a szív… a szerelem, a szeretet jelképe. Egy ismeretlen kislány neki ajándékozta legféltettebb kincsét, hogy elűzze szomorúságát. Ránézett a lila szívecskére, elmosolyodott, tenyerébe zárta, és arra gondolt mégis csak van remény, és most már azt is tudta, hogy az angyalok valóban léteznek, itt vannak közöttünk, csak meg kell látni őket.   

Az angyal és a nagypapája a következő megállónál leszállt a villamosról, meglebegtette hófehér szárnyait, és mosolyogva integetett utána.

A hangverseny csodálatosan szép volt.