Angyal szívecskével

Ujfalusi Edit

ANGYAL SZÍVECSKÉVEL

Szótlanul mennek egymás mellett, nagyon fázik, szinte ki sem látszik a kabát gallérjából, nedves, hideg téli idő van. A lelke is fázik, vacog, megint érzi, azt a rettenetes dühöt, nem is a férje, hanem saját maga iránt, maga iránt mert gyáva. Szeretné megkopogtatni saját koponyáját, hogy:

 - Halló, ébresztő! Itt az idő lépni valamit, mert ha nem, életed hátralévő része így fog letelni.

Csinos, negyvenes évei elején jár, de fiatalabbnak néz ki, a férfiak meg is fordulnak utána az utcán. Szeret tükörbe nézni, fontos neki, hogy szép és ápolt legyen.

Férje sokkal idősebb, már régen megromlott a házasságuk, túl sok sebet hordoznak, amiket nem tud elfelejteni, sem megbocsátani, de lehet, hogy nem is akar, egyelőre nem. Nem tud. Egyszer egy plébános azt mondta neki, hogy a megbocsátás csak a harag és a düh után jön, először haragudni kell. De vajon meddig tart a harag? Örökké vagy egy pár évig?

Villamoson utaznak, hangversenyre mennek, utána egy kicsit könnyebb lesz, a zenétől mindig erőre kap, és a lelke is megnyugszik.

Némán ülnek egymással szemben, érzi, hogy akarata ellenére egy könnycsepp végig folyik az arcán, ha sírnia kellett soha nem tudta visszatartani, akkor, muszáj volt sírnia.

Régebben, néha este, amikor a férje átölelte, sokszor érezte, hogy sírnia kell, olyankor csak nyelte befele a könnyeit. Némán is lehet sírni, de olyankor megfájdul az ember torka, szúr, és gombóc marad benne.

A harmadik megállónál felszállt egy nagypapa az unokájával, egy hét-nyolc éves kislánnyal, látszott rajtuk, hogy szegények, az is lehet, hogy hajléktalanok, de mindketten ragyogtak a boldogságtól.  

Velük szemben álltak meg, a kislány szorította a nagypapája kezét, a másik kezében szorongatott valamit, rá-ránézett, hogy megvan-e.

Aztán a kislány meglátta őt… belenézett szomorú szemébe, hozzá lépett, és átnyújtotta a kincset: egy lila műanyag szívecskét. Hirtelen nem is tudta, hogy mit szóljon… miután felocsúdott, odalépett a kislányhoz, és azt mondta:

 - Gyönyörű ez a szívecske, de nem adhatod nekem, ez a tied, tessék, visszaadom.

A kislány rámosolygott, finoman eltolta a kezét, és azt mondta:

- Nem, legyen a tied, neked adtam.

Ő csak ennyit mondott:

- Köszönöm, nagyon köszönöm – és puszit nyomott a kislány arcára.

Arra gondolt, hogy csoda történt, egy jelet kapott, igen biztosan egy jelet, hitt benne, és a szív… a szerelem, a szeretet jelképe. Egy ismeretlen kislány neki ajándékozta legféltettebb kincsét, hogy elűzze szomorúságát. Ránézett a lila szívecskére, elmosolyodott, tenyerébe zárta, és arra gondolt mégis csak van remény, és most már azt is tudta, hogy az angyalok valóban léteznek, itt vannak közöttünk, csak meg kell látni őket.   

Az angyal és a nagypapája a következő megállónál leszállt a villamosról, meglebegtette hófehér szárnyait, és mosolyogva integetett utána.

A hangverseny csodálatosan szép volt.