Ahogy telnek az évek, az ember egyre többet emlékezik, újra
és újra átgondol régi emlékeket, sok mindent megbán, és ahogy egyre bölcsebb, tapasztaltabb
lesz, már azt is tudja mit kellett volna másképp csinálnia.
Mostanában sokat gondolok a gyerekkoromra, az én drága
nagyszüleimre, a kertre, a régi tornácos házra a zsalugáteres ablakokkal, a
tornác végére, ahol tavasszal nyíltak a lila orgonák, és ahová gyerekkoromban
oly sokszor elbújtam az orgonák dús lombja mögé álmodozni, vagy éppen hallgatni
az esőcseppeket. Ha orgona illatot érzek, még ma is az az érzés kerít
hatalmába.
Az óriási nagy gyümölcsös kert, tele volt gyümölcsfákkal a közepén végig egres bokrokkal, a kerítésnél rengeteg, sűrű málnabokrokkal. A kert
közepén almafa, amin nyár elején mindig óriási aranyszínű almák teremtek, és amit nagyapám mindig a
kalapjában kínált nekünk. A kert négy sarkában égig érő körtefák, amit még a
dédnagyapám ültetett, egyik közülük mézes körtét termett. Ezen kívül még több
meggyfa, szilvafa és almafa volt a kertben.
Az egész kertben sejtelmes fények voltak, a kert legvége
olyan messze volt, hogy féltem egyedül hátra menni. A térdig érő selymes fű
simogatta a lábszáram és valami földöntúli fény ragyogott mindenhol. A csendet szinte tapintani lehetett, csak
egy-egy kotkodácsolás, szekérzörgés vagy a déli harangszó zavarta meg. Erre a
kertre én úgy emlékszem mint egy gyönyörű, titokzatos, elvarázsolt helyre.
Gyerekkorom pár évét Székelyföldön, a nagyszüleimnél
töltöttem, a húgommal és az öcsémmel együtt.
A szüleim nagyon hiányoztak, de gyakran meglátogattak. Amikor elmentek
mindig megszöktek előlünk, gondolom azért, hogy ne sírjunk utánuk vagy inkább,
hogy ők ne lássanak sírni minket.
A tél székelyföldön mindig nagyon hideg volt, gyakori volt a
mínusz harminc fok is. Óriási volt a hó, csillogott a szikrázó napsütésben, és
mi ahogy vettük a levegőt, az orrunk összefagyott. Az utcában a gyerekek szinte
egész nap kint szánkóztak az utcán, a dombokon.
A szánt húzó lovakon csengő volt, és amikor a házunk előtt
elhaladtak, a csengő hangja összekeveredett a lovak patazajával. Bent a meleg szobában, ropogott a tűz a
kályhában, nagyapám mindig vigyázott,
hogy ki ne aludjon, és be kell látni, hogy nagy élvezettel csinálta. „Csak meg ne fázzanak ezek a leányok” mondta
mindig. A sparhelt szélén, télen mindig
ott volt egy - két alma, amitől finom illat terjengett a házban. A nagyanyám,
finom menta teát főzött, amit nyáron a kertünkben szedett, és mézzel édesített.
Emlékszem a télen kiterített, megfagyott ruha illatára. A
tornácra terített, télen
csontkeménnyé fagyott ruhát, mikor leszedte nagyanyám a szárítóról és behozta,
mi gyerekek talpra állítottuk a nadrágot, harisnyát és nagyokat nevettünk.
Emlékszem egy karácsonyra, hét-nyolc évesek lehettünk.
Édesanyám vitt minket nagyanyámékhoz. Szenteste érkeztünk késő délután és már
sötét volt. Akkoriban minden este elvették a villanyt, az sem számított, hogy
karácsony volt. Akkor tiltott ünnepnek számított. Amint mentünk fel a lépcsőn és megláttuk az
ablakon keresztül a karácsonyfát, az égő gyertyákkal, maga volt a csoda. Bementünk a
szobába, és ott volt! Plafonig ért, telis-tele volt gyönyörű, fényes, piros almával, aranydióval és keksszel. A
fenyőágakon fehér vatta volt, mintha bent is esett volna a hó. És az
illat, ahogy a fenyő, az alma, sütemény és töltött káposzta illata
összekeveredett a karácsony hangulatával, a gyertya fénye, ahogy táncolt a falon,
a tűz ropogása, minden varázslatos volt, és megismételhetetlen.
