Gyerekkorunk emlékére
Emlékeztek, amikor a nap
elérte a kertet,
amikor elűzték a fények a
jeget?
Ahogy a kert egyre
kinyílt, mint egy világ,
és hófehér lett, mint egy
hóvirág?
Aztán a hófehérből lett
piros, sárga, rózsaszín,
lógtak a fákról, mint
megannyi csengettyű.
A kert, olyan volt, mint
egy földöntúli világ,
rejtélyekkel teli,
titokzatos hínár.
Kéz a kézben, látni
akartuk a kertet,
a fű hullámzott, és
hangosan nevetett,
közöttük a virágok ránk
csókot leheltek,
mi meg félve, halkan
haladtunk befele.
Kalimpált a szívünk, nem
tudtuk, mi vár ránk,
gyerek derekunkig ért a
zöld fű,
mi meg kismanókként
álltunk a kert közepén.
Az óriás fák lehajoltak
hozzánk,
és csengettyűket
akasztottak miránk.
Egymásra néztünk - nem
féltünk mi már,
tudtuk, hogy ez a hely
egy tündérvilág,
tündérvilág és egy mese,
csak jó szereplőkkel,
ahol a tündér egy ősz
hajú néni,
és egy ősz hajú bácsi.
Az ősz hajú bácsi
csengettyűket szedett
tündér kalapjába,
az ősz hajú néni
palacsintát sütött
tündér konyhájában,
a kismanókat, pedig
ebédelni hívták,
tündér ebédhez,
tündér szeretettel.
Az évek elmúltak,
a kismanók megnőttek,
messzi földön laknak,
a tündérek mennyországba költöztek.
A kertbe néha
visszalátogatnak,
de látni őket csak a
kismanók tudják,
csak ők hallják a
csengettyű hangját,
csak ők érzik a virágok
csókját,
csak ők tudják, hogy a
kert egy földöntúli világ.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése