Ujfalusi Edit
Kértelek, engedj végre
utamra.
Kővé dermedt
életünk,
holtan feküdt
mellettünk,
múltunk ezernyi szála,
elpattant egy perc alatt.
Ne menj el! – kiáltottad.
Markod pántként szorított.
Éreztem húsomba vájó
ujjaid.
Bőrömön kiserkent a vér,
éreztem nedves
melegét,
torkomból az elakadt
levegő,
izzó lávaként tört elő.
Engedj el! –
kiáltottam
Kővé vált kötelékünk
eltéptem,
abroncsaid megnyíltak
előttem,
bőrömről a megalvadt
vért,
lemosták könnyeink.
Menj! – üvöltötted.
Én levegőt kapkodva,
elindultam utamon, rohanva.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése