A tánc

Ujfalusi Edit

A TÁNC

Az év utolsó napja volt, az egész város készülődött. Az emberek várták az éjfélt, hogy jókat kívánhassanak egymásnak, és legalább egy percig biztosak legyenek abban, hogy az újévi fogadalmaikat betartják, és a következő évben végre boldogabbak, egészségesebbek és szabadabbak lehetnek. 

A fiatalok jókedvűen és izgatottan siettek a barátaikhoz, kezükben pezsgővel, süteménnyel.

Házibuli készülődött, egymás után érkeztek a vendégek, egyre jobb lett a hangulat, lassan egy talpalatnyi hely sem maradt a táncra kijelölt szobában. Aki nem fért be, megpróbált a konyhában bekapcsolódni a világrengető beszélgetésekbe. A fiú és a barátai az asztal körül ültek, és egymást túlkiabálva, vitatták az élet nagy dolgait.

Egyszer csak kinyílt az ajtó, és belépett a lány. Zavartan körülnézett. A fiú várta már, hozzálépett, és rámosolygott.

- Tehát eljöttél. Már nagyon vártalak.

- Megígértem, hogy eljövök. Táncolunk? – kérdezte a lány, és visszamosolygott a fiúra.

Ugyanazzal a vonattal utaznak reggelente, egy idő után már üdvözölték egymást, mint régi ismerősök. Szokásukká vált, hogy a második vagonba szállnak be, és lehetőség szerint egymás mellé ültek. Ezután némán nézték egymást. Pár nappal később a fiú, megkérdezte a lányt, nincs-e kedve elmenni vele a szilveszteri mulatságra.

A lány igent mondott. És most együtt vannak.

Nemsokára éjfél lesz. Mindketten érezték, hogy valami rendkívüli történik velük. Az óra megkondult egy, kettő, három… tizenegy, tizenkettő. Éjfél van. Boldog Új Évet! - kívánta mindenki a közelében levőknek, Boldog Új Évet! Aztán folyt tovább a tánc, az ital, bennük meg nőtt valami, ami egyre jobb, tisztább, boldogabb lett.

Egyszerre csak összenéztek, megfogták egymás kezét,  kimentek az előszobába, megkeresték a kabátjukat, és leszaladtak a lépcsőn. Az utca akkorra már elcsendesedett, itt-ott lehetett hallani a lakásokból kiszűrődő zenét, hangoskodást. Esett a hó. Nem beszéltek, csak mentek kéz a kézben. Egy lakásból gyönyörű zene hallatszott. Egymásra néztek, és megint elkezdtek táncolni. A lány a fiú nyakába fúrta a fejét, behunyta a szemét, átadta magát a pillanatnak. Csak húsz éves volt, de tudta, hogy ez az a pillanat, ami lelke legmélyebb rétegébe vésődik, s mindig ott lesz, legbelül. Körülöttük a hópelyhek is táncba kezdtek, repkedtek jobbra-balra a zene ritmusára, majd a földre hullottak testvéreik mellé.

A fiú szorosan ölelte a lányt, érezték egymás testének minden porcikáját, érezték, hogy eggyé válnak, egymásba olvadnak. A zene csak szólt, hangosabban, akaratosabban. A hópelyhek körülölelték őket, forogtak körbe-körbe, gyorsabban egyre gyorsabban.

Csak ők ketten és a hópelyhek léteztek. Lábuk már nem érte a talajt, felemelkedtek.  Szívük lángra kapott, izzott.

A hópelyhek ettől, mint megannyi könnycsepp, hullottak alá.

Elhallgatott a zene. Késő lett. A vendégek elfáradtak, hazaindultak, még egyszer boldog újévet kívánva egymásnak, elköszöntek.

A lány és a fiú kinyitotta a szemét, megint látták maguk körül a hópelyheket, az utcát, hallották a házakból kiszűrődő zajokat. A fiú hazakísérte a lányt, és még pár hónapig szerették egymást.

Aztán eljött egy nap, amikor a fiú azt mondta, többé nem találkozhatnak. A lány úgy érezte, meghal egy kicsit, de a lelke mélyén ott volt a pillanat. És őrizte hosszú éveken át. Azt hitte, a fiú elfelejtette.

Eltelt huszonöt év. 

És egy nap a nő levelet kapott. A férfi írta. Annyi állt benne: emlékszel?