2012. március 28., szerda

A tánc



Ujfalusi Edit


A TÁNC


Az év utolsó napja volt, az egész város készülődött. Az emberek várták az éjfélt, hogy jókat kívánhassanak egymásnak, és legalább egy percig biztosak legyenek abban, hogy az újévi fogadalmaikat betartják, és a következő évben végre boldogabbak, egészségesebbek és szabadabbak lehetnek. 
A fiatalok jókedvűen és izgatottan siettek a barátaikhoz, kezükben pezsgővel, süteménnyel.

Házibuli készülődött, egymás után érkeztek a vendégek, egyre jobb lett a hangulat, lassan egy talpalatnyi hely sem maradt a táncra kijelölt szobában. Aki nem fért be, megpróbált a konyhában bekapcsolódni a világrengető beszélgetésekbe. A fiú és a barátai az asztal körül ültek, és egymást túlkiabálva, vitatták az élet nagy dolgait.
Egyszer csak kinyílt az ajtó, és belépett a lány. Zavartan körülnézett. A fiú várta már, hozzálépett, és rámosolygott.
- Tehát eljöttél. Már nagyon vártalak.
- Megígértem, hogy eljövök. Táncolunk? – kérdezte a lány, és visszamosolygott a fiúra.

Ugyanazzal a vonattal utaznak reggelente, egy idő után már üdvözölték egymást, mint régi ismerősök. Szokásukká vált, hogy a második vagonba szállnak be, és lehetőség szerint egymás mellé ültek. Ezután némán nézték egymást. Pár nappal később a fiú, megkérdezte a lányt, nincs-e kedve elmenni vele a szilveszteri mulatságra.
A lány igent mondott. És most együtt vannak.

Nemsokára éjfél lesz. Mindketten érezték, hogy valami rendkívüli történik velük. Az óra megkondult egy, kettő, három… tizenegy, tizenkettő. Éjfél van. Boldog Új Évet! - kívánta mindenki a közelében levőknek, Boldog Új Évet! Aztán folyt tovább a tánc, az ital, bennük meg nőtt valami, ami egyre jobb, tisztább, boldogabb lett.
Egyszerre csak összenéztek, megfogták egymás kezét,  kimentek az előszobába, megkeresték a kabátjukat, és leszaladtak a lépcsőn. Az utca akkorra már elcsendesedett, itt-ott lehetett hallani a lakásokból kiszűrődő zenét, hangoskodást. Esett a hó. Nem beszéltek, csak mentek kéz a kézben. Egy lakásból gyönyörű zene hallatszott. Egymásra néztek, és megint elkezdtek táncolni. A lány a fiú nyakába fúrta a fejét, behunyta a szemét, átadta magát a pillanatnak. Csak húsz éves volt, de tudta, hogy ez az a pillanat, ami lelke legmélyebb rétegébe vésődik, s mindig ott lesz, legbelül. Körülöttük a hópelyhek is táncba kezdtek, repkedtek jobbra-balra a zene ritmusára, majd a földre hullottak testvéreik mellé.
A fiú szorosan ölelte a lányt, érezték egymás testének minden porcikáját, érezték, hogy eggyé válnak, egymásba olvadnak. A zene csak szólt, hangosabban, akaratosabban. A hópelyhek körülölelték őket, forogtak körbe-körbe, gyorsabban egyre gyorsabban.
Csak ők ketten és a hópelyhek léteztek. Lábuk már nem érte a talajt, felemelkedtek.  Szívük lángra kapott, izzott.
A hópelyhek ettől, mint megannyi könnycsepp, hullottak alá.
Elhallgatott a zene. Késő lett. A vendégek elfáradtak, hazaindultak, még egyszer boldog újévet kívánva egymásnak, elköszöntek.
A lány és a fiú kinyitotta a szemét, megint látták maguk körül a hópelyheket, az utcát, hallották a házakból kiszűrődő zajokat. A fiú hazakísérte a lányt, és még pár hónapig szerették egymást.
Aztán eljött egy nap, amikor a fiú azt mondta, többé nem találkozhatnak. A lány úgy érezte, meghal egy kicsit, de a lelke mélyén ott volt a pillanat. És őrizte hosszú éveken át. Azt hitte, a fiú elfelejtette.

Eltelt huszonöt év. 
És egy nap a nő levelet kapott. A férfi írta. Annyi állt benne: emlékszel?




Élet










Ujfalusi Edit
Fotó: Ujfalusi Károly




Élet


Mélykék az ég, feketén ég.    
Ki vagyok én? Végtelen lét.
Aki remél, örökké él…            

2012. március 27., kedd

Parafónia


Ujfalusi Edit

Parafónia

Merlin Színház 2011 május 22.

Fekete terem korom mélyéből,
Láthatatlanul, halkan sír egy hegedű,
Egyedül én hallom ölelő székemből,
Hallom könnyeit koppanni sötétből.
Fekete függöny lebbenti szárnyait,
Felgyúlnak a fények,
Elgurulnak a könnyek,
Mosolygós arcok,
Felém nevetnek,
Csillogó szemek
Reám tekintenek.
Szárnyalva szól a zene,
Bús szívembe
Örömhírt repítnek.
Miért vagy szomorú?
Mond mi bántja szívedet?
Nem látod mily gyönyörű
Fények repülnek?
Nem hallod az örömhírt,
Mi lelkedben kopogtat?
Engedd be, ne félj,
Félni nincs miért.
Az élet gyönyörű.
Nézd, mi vígan nevetünk,
És szeretünk,
A fény, lelkünkből
Repül felétek.

Ülök ölelő székemben,
A zene nevet a szívemben,
Láthatatlanul, halkan sír egy hegedű.


Elválás


Ujfalusi Edit

 Elválás

Kértelek, engedj végre utamra.                         
Kővé dermedt életünk,                                   
holtan feküdt mellettünk,                                 
múltunk  ezernyi szála,                
elpattant egy perc alatt.
Ne menj el! – kiáltottad.                     
Markod pántként szorított.                             
Éreztem húsomba vájó ujjaid.  
Bőrömön kiserkent a vér,              
éreztem nedves melegét,           
torkomból az elakadt levegő,   
izzó lávaként tört elő.
Engedj el! – kiáltottam                          
Kővé vált kötelékünk eltéptem,
abroncsaid megnyíltak előttem,
bőrömről a megalvadt vért,          
lemosták könnyeink.           
Menj! – üvöltötted.                    
Én levegőt kapkodva,     
elindultam utamon, rohanva.           

2012. március 26., hétfő

Angyal szívecskével


Ujfalusi Edit

ANGYAL SZÍVECSKÉVEL

Szótlanul mennek egymás mellett, nagyon fázik, szinte ki sem látszik a kabát gallérjából, nedves, hideg téli idő van. A lelke is fázik, vacog, megint érzi, azt a rettenetes dühöt, nem is a férje, hanem saját maga iránt, maga iránt mert gyáva. Szeretné megkopogtatni saját koponyáját, hogy:
 - Halló, ébresztő! Itt az idő lépni valamit, mert ha nem, életed hátralévő része így fog letelni.
Csinos, negyvenes évei elején jár, de fiatalabbnak néz ki, a férfiak meg is fordulnak utána az utcán. Szeret tükörbe nézni, fontos neki, hogy szép és ápolt legyen.
Férje sokkal idősebb, már régen megromlott a házasságuk, túl sok sebet hordoznak, amiket nem tud elfelejteni, sem megbocsátani, de lehet, hogy nem is akar, egyelőre nem. Nem tud. Egyszer egy plébános azt mondta neki, hogy a megbocsátás csak a harag és a düh után jön, először haragudni kell. De vajon meddig tart a harag? Örökké vagy egy pár évig?
Villamoson utaznak, hangversenyre mennek, utána egy kicsit könnyebb lesz, a zenétől mindig erőre kap, és a lelke is megnyugszik.
Némán ülnek egymással szemben, érzi, hogy akarata ellenére egy könnycsepp végig folyik az arcán, ha sírnia kellett soha nem tudta visszatartani, akkor, muszáj volt sírnia.
Régebben, néha este, amikor a férje átölelte, sokszor érezte, hogy sírnia kell, olyankor csak nyelte befele a könnyeit. Némán is lehet sírni, de olyankor megfájdul az ember torka, szúr, és gombóc marad benne.
A harmadik megállónál felszállt egy nagypapa az unokájával, egy hét-nyolc éves kislánnyal, látszott rajtuk, hogy szegények, az is lehet, hogy hajléktalanok, de mindketten ragyogtak a boldogságtól.  
Velük szemben álltak meg, a kislány szorította a nagypapája kezét, a másik kezében szorongatott valamit, rá-ránézett, hogy megvan-e.
Aztán a kislány meglátta őt… belenézett szomorú szemébe, hozzá lépett, és átnyújtotta a kincset: egy lila műanyag szívecskét. Hirtelen nem is tudta, hogy mit szóljon… miután felocsúdott, odalépett a kislányhoz, és azt mondta:
 - Gyönyörű ez a szívecske, de nem adhatod nekem, ez a tied, tessék, visszaadom.
A kislány rámosolygott, finoman eltolta a kezét, és azt mondta:
- Nem, legyen a tied, neked adtam.
Ő csak ennyit mondott:
- Köszönöm, nagyon köszönöm – és puszit nyomott a kislány arcára.

Arra gondolt, hogy csoda történt, egy jelet kapott, igen biztosan egy jelet, hitt benne, és a szív… a szerelem, a szeretet jelképe. Egy ismeretlen kislány neki ajándékozta legféltettebb kincsét, hogy elűzze szomorúságát. Ránézett a lila szívecskére, elmosolyodott, tenyerébe zárta, és arra gondolt mégis csak van remény, és most már azt is tudta, hogy az angyalok valóban léteznek, itt vannak közöttünk, csak meg kell látni őket.   

Az angyal és a nagypapája a következő megállónál leszállt a villamosról, meglebegtette hófehér szárnyait, és mosolyogva integetett utána.

A hangverseny csodálatosan szép volt.



Érzés


Ujfalusi Edit


Érzés


Néha nem érezlek magamhoz közel már,
Olyan messze vagy, és én nem találok rád,
Ilyenkor…
Kifutnék e világból eszemet vesztve,
Magamat, magamba zárnám mindörökre.


2012. március 

2012. március 24., szombat

Ujfalusi Edit Ősz







Kopogtat ajtómon az ősz.                    
Engedj be! - hangosan kiáltja.              
Már vártalak, tudtam, hogy jössz! -       
mondom. Ajtómat szél kitárja,
ő berobog, és kergeti             
a nyarat, ki menni nem akar,               
mert együtt velem szereti                     
hallani, amint boldog kacaj                  
veri fel  a halk szavakat,                      
látni amint gyorsan, sietve                    
nyitja a lélekfalakat.                                                    
Én csak nézem könnyeket ejtve,         
hogy mégis távozik ő, majd                                        
magam tükörben megpillantva   
látom, hajam ősz tincset hajt.   
Sírok. – Ó én, szegény árva.


2012. március

2012. március 12., hétfő

Mahler V. szimfónia



Ujfalusi Edit



Mahler V. szimfónia




Mint az eget elöntő hajnalpír,
Csendül lelkem kapuján a zene,
Hangja édesen simogat és hív,
Belemerülök – lágy, vörös tenger.


Mint az éjjelt hátra hagyó nappal,
Hálózza be lelkem a fényesség,
Az egekbe szárnyalok a nappal,
Új reményt adó, tündöklő szépség.


Mint az éjt váró, fekvő napsugár,
Árad bennem az édes nyugalom,
Testem megpihen, szép álmokat vár,
Illan, mint pára - régi fájdalom.


2012 január 3.