Ujfalusi Edit
ANGYAL SZÍVECSKÉVEL
Szótlanul mennek egymás mellett, nagyon
fázik, szinte ki sem látszik a kabát gallérjából, nedves, hideg téli idő van. A
lelke is fázik, vacog, megint érzi, azt a rettenetes dühöt, nem is a férje, hanem
saját maga iránt, maga iránt mert gyáva. Szeretné megkopogtatni saját
koponyáját, hogy:
- Halló, ébresztő! Itt az idő lépni valamit,
mert ha nem, életed hátralévő része így fog letelni.
Csinos, negyvenes évei elején jár,
de fiatalabbnak néz ki, a férfiak meg is fordulnak utána az utcán. Szeret
tükörbe nézni, fontos neki, hogy szép és ápolt legyen.
Férje sokkal idősebb, már régen
megromlott a házasságuk, túl sok sebet hordoznak, amiket nem tud elfelejteni,
sem megbocsátani, de lehet, hogy nem is akar, egyelőre nem. Nem tud. Egyszer
egy plébános azt mondta neki, hogy a megbocsátás csak a harag és a düh után
jön, először haragudni kell. De vajon meddig tart a harag? Örökké vagy egy pár
évig?
Villamoson utaznak, hangversenyre
mennek, utána egy kicsit könnyebb lesz, a zenétől mindig erőre kap, és a lelke
is megnyugszik.
Némán ülnek egymással szemben,
érzi, hogy akarata ellenére egy könnycsepp végig folyik az arcán, ha sírnia
kellett soha nem tudta visszatartani, akkor, muszáj volt sírnia.
Régebben, néha este, amikor a férje
átölelte, sokszor érezte, hogy sírnia kell, olyankor csak nyelte befele a
könnyeit. Némán is lehet sírni, de olyankor megfájdul az ember torka, szúr, és
gombóc marad benne.
A harmadik megállónál felszállt egy
nagypapa az unokájával, egy hét-nyolc éves kislánnyal, látszott rajtuk, hogy
szegények, az is lehet, hogy hajléktalanok, de mindketten ragyogtak a
boldogságtól.
Velük szemben álltak meg, a kislány
szorította a nagypapája kezét, a másik kezében szorongatott valamit,
rá-ránézett, hogy megvan-e.
Aztán a kislány meglátta őt… belenézett
szomorú szemébe, hozzá lépett, és átnyújtotta a kincset: egy lila műanyag
szívecskét. Hirtelen nem is tudta, hogy mit szóljon… miután felocsúdott, odalépett
a kislányhoz, és azt mondta:
- Gyönyörű ez a szívecske, de nem adhatod
nekem, ez a tied, tessék, visszaadom.
A kislány rámosolygott, finoman eltolta
a kezét, és azt mondta:
- Nem, legyen a tied, neked adtam.
Ő csak ennyit mondott:
- Köszönöm, nagyon köszönöm – és
puszit nyomott a kislány arcára.
Arra gondolt, hogy csoda történt,
egy jelet kapott, igen biztosan egy jelet, hitt benne, és a szív… a szerelem, a
szeretet jelképe. Egy ismeretlen kislány neki ajándékozta legféltettebb
kincsét, hogy elűzze szomorúságát. Ránézett a lila szívecskére, elmosolyodott,
tenyerébe zárta, és arra gondolt mégis csak van remény, és most már azt is
tudta, hogy az angyalok valóban léteznek, itt vannak közöttünk, csak meg kell
látni őket.
Az angyal és a nagypapája a
következő megállónál leszállt a villamosról, meglebegtette hófehér szárnyait, és
mosolyogva integetett utána.
A hangverseny csodálatosan szép
volt.
